Találka a Luxembourg-kertben

A nap bőkezűen szórta perzselő sugarait a világra. Nem fukarkodott vele, nem kért érte semmit, tette a dolgát, ahogy a kezdetek óta. Fénnyel és meleggel borította be a párizsi utcát.  Az idős férfi vagy inkább úr, ahogy a szomszédságában lakó kamasz lányok nevezték el mindig makulátlan megjelenése miatt, kifulladva állt meg az útján. Sétabotjára támaszkodva behunyta a szemét és egy hatalmasat sóhajtott.

Tudta, hogy nem az egyenetlen macskakövek lassítják a lépteit, arra ott volt a botja, hogy segítse. Még csak a kora sem számított igazán, hisz mit neki az a 75 év, amit maga mögött tudhat. Ő aztán egész életében előre nézett, sohase visszafelé, hogy az elkövetett, de már jóvátehetetlen hibáin töprengjen. Sok barátját látta az élet terhei alatt meggörnyedni, akkor határozott, hogy ebben nem tart velük. Tiszta lelkiismerettel élte az életét, vigyázott a lelkére és a testére is. Legyen minden, ahogy lennie kell.

Az izgalom, egy váratlan meglepetés, most mégis pihenőre késztette. Széles mosoly öntötte el az arcát, alig merte elhinni, ami vele történt. Hálás volt a technikának és persze a zseni unokájának, aki még őt is képes volt megismertetni az internet rejtelmeivel.

Micsoda kölyök! Nem adta fel, türelemmel magyarázott a különféle alkalmazásokról, lájkokról, bármi legyen is az, és megtanította őt a számítógép, majd az internet használatára. Büszkeséget érzett, amiért nem állt be öreg barátai közé, és nem szidta a rendszert, a nehezedő körülményeket, hanem még mindig előre tekintett. Vajon meddig még? Ki tudja.

Kinyitotta a szemét, hisz nem állhat örökké a járda közepén. Lassan tovább kell indulnia. Arca kipirult a melegtől, a szíve erősen dobogott a rá váró találkozástól. Mintha első alkalommal készülne egy randevúra.

Hát, az elsőt, azt nem lehet elfelejteni. Annyira izzadt a keze, hogy nem merte megfogni a szerelme puha ujjait. Pedig mennyire szerette volna rákulcsolni a sajátját. Mit nem adott volna akkor egy kis bátorságért. Bizony szégyellte a tapasztalatlanságát. Imponálni szeretett volna annak a csodás nőnek, aki beleegyezett a találkába.

Az izgalomtól, a felidézett élményektől már nemcsak légszomjat érzett, de a szíve is a torkában dobogott. Szabad kezével megmasszírozta a ketyegőjét, és elszántan tovább indult. Ő soha nem késik el sehonnan, főként nem egy randevúról, mert bizony oda készült.

Sietősebb tempóra kapcsolt, a botja ütemesen kopogott az utca burkolatán. Már majdnem célba ért, a Luxemburg-kert kitárt kapuja jelezte, hogy közeledik a találkozó helyszínére. A szépen megmunkált vaskapu előtt egy pillanatra újra megtorpant.

Ha itt belép, már nincs visszaút. Tényleg ezt akarja? Érdemes megidézni a múltat? Mindketten megöregedtek már. Nem lenne jobb úgy emlékezni egymásra, ahogy bohó fiatalként megismerkedtek?

Pontosan tudta a választ, de még kérette magát egy kicsit. Eljátszott a gondolattal, hogy visszafordul, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta. Minden reggel felkel, felveszi a vasalt ingét, és ugyanúgy elmegy az öregek klubjába, hogy a soron következő sakkpartiban is fényes győzelmet arasson a hozzá hasonló magányos társakon. Szóval, akkor hogy legyen?

Kihúzta magát. Igen, tovább akar lépni, ahogy akkor azon a csodás estén is, amikor összeszedve a bátorságát mégiscsak megfogta annak az angyalnak a kezét, sőt megízlelhette a csókját is. A lopott pillanatok a legédesebbek. Vajon ez manapság is így van? Vagy ha az első találkán nincs összeborulás, akkor már mit sem ér? Ezt meg kell kérdeznie az unokájától, ezt még tudni szeretné. Persze ő majd nevetve igyekszik kitérni a válasz elől. Öreg már, de még nem eléggé ahhoz, hogy vak is legyen. Az a fiú is fülig szerelmes. Reménytelenül.  Látta, ahogy a szomszéd lányt titkon lesi. Még pislogni is elfelejt, ha mellette van. Az a szépség viszont észre se veszi a sóvárgását. Magasan hordja a pisze orrát.

Nem akart elkésni a randevúról, sőt szeretett volna jóval hamarabb érkezni. Ha lesz ideje, akklimatizálódni, ahogy mostanság nevezik, elég ideje lesz bátorságot is gyűjteni. Mert arra nagy szüksége lesz.

Elszántan lépte át a park kapuját, majd egyenesen a kastély felé indult. A szépen karbantartott Luxemburg-kert méltán népszerű a párizsiak körében. Árnyas fái oltalmat nyújtanak a nap erős sugarai elől. Ám ha valaki napozni vágyik, azt is megteheti, piknikezhet a fűben. Na, nem éppen az ő korában. Neki megteszi egy szabad pad is a tónál.

Nem is vette észre, hogy botját a hóna alá csapva iparkodott, szinte már futott az ösvényen. Messze lakott a latin negyedtől, ahol a park van, így nem is látogatott gyakorta ide, az emlékek is távol tartották. Mégsem félt, hogy eltévedne a rejtekutakon. Néhány perc múlva a gondozott fák lombjai között feltárult előtte a képeslapoknak is témát adó látvány. A fenséges Luxembourg kastély méltóságteljesen állt, úgy fogadta. Előtte, a kis tónál gyerekek játszottak a miniatűr vitorlásaikkal. turisták etették a számtalan kacsát és hattyút, melyek rendre a parthoz úsztak az újabb csemegékért. Megrohanták az emlékek. Hiszen ők is ezt tették sok-sok évvel ezelőtt. Szótlanul, mindvégig szemérmesen mosolyogva, egymást lopva figyelve ültek a kis tó partján. Olyan boldogság töltötte be a lelkét, amire már nem számított ebben az életében.

Sokan voltak a parkban. A szép idő csalogatta az embereket, hogy hagyják hátra a megszokott mókuskereket, és szemteljék a napot inkább a kikapcsolódásnak. Nehezen talált szabad helyet. A padok és majd mindegyik szék is foglalt volt már. Kissé távolabb, a virágoskert mellett egy fiatal pár állt fel, és indulni készült. Nem keresgélt tovább a szemével, azonnal lecsapott a felszabadult helyekre.  Kényelmesen elhelyezkedett az egyik vasszéken, a másikat pedig szorosan a sajátja mellé húzta. Meglazította a nyakkendőjét, és ránézett az órájára. A mutatók nem siettek, ahogy már ő sem, hisz tudta, megékezett. Nem egyszerűen csak az egykor kedvenc parkjába, de lelkében is visszatért. Mivel volt még ideje a találkáig, behunyta a szemét, és engedte, hogy az emlékképek betöltsék a képzeletét, gondolatait.

Látott maga előtt egy nagyon fiatal lányt, akit a szülei óvtak még a széltől is, nemhogy tőle, a jó kiállású fiatalembertől. A lány viszont, aki sokak szerint is egy szépség volt, éppen őt választotta.

Mindketten nagyon fiatalok voltak, nem igazán ismerték az életet és a buktatóit. Egyedül azt tudták, hogy nem élhetnek egymás nélkül. Aztán mégsem lett így. A lány családja kivándorolt Amerikába, és ők elszakadtak egymástól.

Mosolyra húzta a száját, mert azért voltak kellemes emlékek is. A búcsújuk, az nagyon szépre sikeredett. Pont itt, ebben a parkban sétáltak kézen fogva, ki tudja hányadszor. Nem tudtak betelni a másikat dicsérő szavaikkal, a lopott cirógatásokkal. Mindent akartak. Arra vágytak, hogy az utolsó találkozás szerelmük örök emléke legyen. Nem haboztak dönteni, és nem sokkal később félve lépték át a bérelt lakása küszöbét. Maguk sem tudták, mi vár rájuk, csak azt, hogy akarják. Akarják a másikat testestül-lelkestül. A kép, a lány szoborszépségű teste, az arca, ahogy csillogó szemekkel nézte őt, az a pajkos tekintet örökké a szívébe égett. Sokáig nem eresztették el egymást. Egy ekkora szerelem nem múlhat el azért, mert a világ változik. Őszintén hittek benne, hogy a sors nem engedi szétszakítani őket, és az elválás csak egy igen rövid időre szól majd. Nem így lett. Szerelme és a családja végleg Amerikában maradt. Jó ideig nem is hallott róla. Aztán kezdtek megkopni az emlékek. Megnősült, becsülettel felnevelte a lányait, akik több unokával is megajándékozták. Köztük a legfiatalabb, az a fiú, aki sok időt tölt vele, a múlt századból itt maradt öreggel. Szívesen hallgatja a meséit, talán még okul is némelyikből. Miután felesége Párizs fényei helyett a mennyországot választotta, végleg egyedül maradt. Magába zárkózott, nem akart senkinek a terhére lenni. Unokája volt az, aki rendszeresen feljárt hozzá, nem hagyta, hogy búslakodjon. Megtanította a számítógép rejtelmeire, hogy kinyíljon előtte a világ. Így talált rá egykori szerelmére is.

Kinyitotta a szemét. Tartott tőle, hogy a kellemes melegben még elszunyókál. Semmi áron nem szerette volna elmulasztani, hogy viszontlássa a nőt, aki élete keményebb pillanatait képes volt megszépíteni. Pusztán azzal, hogy rágondolhatott. Az interneten kapott tőle egy friss képet is. Azok a szemek! Ugyanaz a játékosság bujkált bennük, mint az idő megszépítette emlékeiben.

Ismét az órájára nézett, lassan vánszorogtak a mutatók. Átfutott a fején egy kósza gondolat. Lehet, hogy el sem jön? Ő is küldött magáról egy fényképet, talán az idősödő arca megrémítette őt? Még mindig a kérdésen rágódott, amikor egy kéz puhán megérintette a karját.

– Monsieur Mallot?

Összerezzent, nem számított erre.

– Igen?

Lassan fordult meg, majd botjára támaszkodva felállt. Nagyokat pislantott, hogy nem káprázik-e a szeme. Egy fiatal nő, egy angyal állt előtte. A nap glóriát volt a feje köré. könnyű nyári ruhát viselt, hullámos szőke haja zuhatagként omlott le a vállára pont úgy, ahogy az emlékeiben élt. Most akkor napszúrást kapott? Az bizony lehet, elég sokáig ült a napom. Az angyal mosolyogva várta, hogy mondjon valamit. De mit mondhatna neki? Hogy megzavarodott, és olyat vél látni, ami nem lehetséges. Kezdett gyanakodni, hogy ugyan nem vette észre, de ez már a mennyország, és követi a feleségét az úton. Körbe tekintett, hogy meg is bizonyosodjon erről. De a gyerekek ugyanúgy játszottak a tónál, a szerelemesek egymással évődtek a lombok alatt, semmi nem változott, míg becsukta a szemét. Ekkor a fiatal nő félreállt, és végre megláthatta azt, akire egész életében vágyakozott.  Lassan lépkedett felé, és a mosolya elhomályosította még a napot is. A férfi felnevetett, és köszönetet mondott az égieknek. Lám, ha késve is, de megkapta a tevékeny életéért a jutalmat, ismét a karjában tarthatja a legcsodálatosabb nőt, aki a földre teremtetett.

Csak ültek egymás kezét szorongatva a lefoglalt székeken. Nem voltak képesek abbahagyni a beszélgetést. Hol sírtak a történetük szomorú alakulását hallva, hol a nevetéstől törölgették a könnyeiket. Megtudta, hogy szerelme családja egy éve költözött vissza Párizsba, és az angyal, vagyis akit annak látott, az unokája. A fiatal nő tapintatosan magukra hagyta őket, és elsétált a kis tó felé. Már sötétedett, és fogyatkoztak az emberek körülöttük, de ők észre sem vették. Nagyon sok évet kellett bepótolniuk, és nem akartak várni vele. Mindent tudni akartak egymásról. A fiatal angyal egyre sűrűbben nézegetett feléjük, bíztatóan bólintgatott a nagymamája felé. A férfinak nem kerülte el a figyelmét a kedves sürgetés. Szerelme nyugtalanul nézett körbe, és nehezen fogott bele a mondandójába. Egy fontos dologról még nem ejtett szót, nem is tudta, hogyan fogjon hozzá. Szerencséjére a sors felmentette a vallomása alól, ami évtizedek óta fojtogatta. Egy férfi lépett oda hozzájuk. Kedvesen egy kendőt terített az idős nő hátára, és végigsimított a haján.

-Maman, bemutatnál az úrnak?

A nő nyitotta a száját, hogy bemutassa a fiát a szerelmének, de nem igazán kellettek a szavak. A szembetűnő hasonlóság, ami kettejük között volt, szükségtelenné tett minden magyarázatot. A férfi végre megértette, hogy az a varázslatos este, ami a búcsújuk volt, nem múlt el ajándék nélkül. A könnyeit törölgetve nyújtotta a kezét, hogy életében először kezet rázzon a fiával. Végignézett az újonnan megismert családján, akik gyakorlatilag mindvégig tudtak róla. Bosszankodhatott volna, de öröme sokkal nagyobb volt annál, mintsem nehezteljen azért, mert eddig kimaradt az életükből. Kihúzta magát, és belekarolva álmai asszonyába mutatta az utat hazafelé. A botot nem vitte magával, az a széknél maradt.  Előre nézett. Volt már mibe-kibe kapaszkodnia.